Élet egy többemberes babával :)

 Az alábbiakban összeszedtem Dr. Ranschburg Jenő írásait e témában.

"A mai szülők általában az aktív, élénk, tevékeny gyerekeket szeretik. Azokat a lányokat és azokat a fiúkat, akik ismeretlen emberek között is egy-kettőre feltalálják magukat, mindig szépen, hangosan köszönnek, és udvariasan, készségesen, a kérdező szemébe nézve válaszolnak – a legostobább „felnőttes” kérdésekre is. Pedig ez nem volt mindig így; a múlt század elején a felnőtt világ általában az olyan gyerekeket értékelte, akiket látni lehetett ugyan (ha valaki meg akarta nézni őket), de hallani szinte soha; a tisztelettől rendszerint elcsuklott a hangjuk, és még taknyos orrocskáikat is lehetőleg halkan szívták, nehogy megzavarják a méltóságteljes „öregek” társalgását.

Ma az ilyen gyerekek aggodalmat ébresztenek a szülőben. „Hiába kérem, nem köszön az ismerősöknek – panaszkodik az anyuka –, és még, ha felel is a kérdésekre, akkor is motyogva teszi, a világért sem nézne a szemébe annak, akihez beszél.” „Félénk – mondja a másik szülő – otthon remekül eljátszik egyedül, de a többi gyerek között visszahúzódó, magányos.”. Lényegében ugyanezt hangoztatja az óvónő és a tanítónő is a szülői értekezleteken: „Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel: nem beszél, nem barátkozik, a közös játékokban alig-alig vesz részt. Leginkább egyedül játszik, mintha arra vágyna, hogy a többiek észre se vegyék.” A szülő pedig aggódik – ráadásul zavarban van és szégyelli magát, mert mindezt a pedagógus úgy mondja, mintha gyanakodnék: a családi élet diszharmóniája okozhatja a gyerek visszahúzódását.

Évek óta készülök arra, hogy a „félénk” gyerekekről írjak, és jellemző módon még a most megjelent könyvemből is kifelejtettem őket. Ebben a cikkben – és a következőben is – ezt a mulasztásomat szeretném pótolni.

Nézzük először: milyenek is a gyerekek, akiket az aggódó szülők „félénkeknek”, „szorongóknak” írnak le, és attól tartanak, hogy magányosak, nincs önbizalmuk és képtelenek beilleszkedni a közösségbe, amelyhez tartoznak. Említettem már, hogy csendesek, idegenek között, nagy társaságban rendszerint visszahúzódók (A kisebbek hasonló helyzetben könnyen nyafogósakká válnak, sírnak, „haza akarnak menni”.) Nem szeretnek köszönni, és gyakran kifejezetten „mamlasz” benyomást keltenek, mert nem néznek az ismerős felnőttre, aki beszél hozzájuk, és még bizonytalan, elmosódó, alig hallható válaszra is csak anyu villámló tekintete készteti őket. Otthon persze beszédesebbek, de mégsem egészen olyanok, mint a többi gyerek. „Érzékenyek”; hiába mondja apu, hogy „katonadolog”, mégis sírnak, ha megütik magukat, napokig, hetekig gyászolják elpusztult kedves háziállatukat, ingükből, blúzukból ki kell vágni a címkét, mert „idegesíti” őket, furcsa, zavarba ejtő kérdéseket tesznek fel, nem bírják a zajt (ha a televízió vagy a rádió hangosan szól, befogják a fülüket), aggasztóan válogatósak (csak néhány megszokott ételt hajlandók megenni), és akkor játszanak a legszebben, legelmélyültebben, ha egyedül vannak.

Itt az ideje, hogy megfogalmazzam: a „félénk” gyerekek valójában nem félnek, nem szoronganak és nincs önbizalomhiányuk sem! Egyszerűen arról van szó, hogy olyan idegrendszeri adottságokkal, olyan temperamentumjellemzőkkel születnek, melyek érzékenyebbekké teszik őket a többi gyereknél. Mindannyian rendelkezünk egy magunkkal hozott, speciális ingerküszöbbel; ha a külvilágból érkező „kihívások” – zajok, problémák, változások, környezeti „provokációk” – alatta maradnak ennek a küszöbnek, akkor unatkozunk, nyugtalanul keresünk új és új élményeket. Ha viszont a kihívások meghaladják a velünk született küszöbhatárt: visszahúzódunk, „egy kis csendre”, „egy kis nyugalomra” vágyunk. A „félénk gyerekek” alacsony küszöbértékkel születnek, vagyis a külvilágból érkező ingerek nagyon gyorsan elérik azt a határt, mely az embert meghátrálásra készteti! Nem a bátortalanság, nem az alacsony önértékelés készteti ezeket a gyerekeket arra, hogy visszahúzódjanak a zajok, a nyüzsgés, a társaság zsibongása, vagy a hirtelen változások elől, hanem a szervezet belső önvédelme, amikor a külvilág ingerhalmaza átcsap a genetikailag meghatározott gáton! Napjainkban az olyan gyerekeket szeretjük – gyorsan megjegyzem, hogy a felnőtt világban is az ilyen típusú embereket becsüljük igazán –, akik magas ingerküszöbbel születnek: harsányak, mozgékonyak, szeretik a társaságot, és gyorsan – gyakran kellő megfontolás nélkül – reagálnak. Sok szülő és sok pedagógus próbálkozik azzal – rendszerint sikertelenül –, hogy a „félénk gyerekeket” ilyen aktívakká, mozgékonyakká, „szociábilasakká” nevelje. Pedig ezek az érzékeny gyerekek – azt javaslom, ne nevezzük többé „félénkeknek” őket, hiszen ez a jelző olyan, társadalmilag előnytelen vonást tulajdonít nekik, ami ezekre a gyerekekre egyáltalán nem jellemző – számos figyelemre méltó, egyértelműen pozitív tulajdonsággal rendelkeznek, melyeket – ahelyett, hogy értékelnénk és fejleszteni próbálnánk – gyakran figyelmen kívül hagyunk. De ezekről legközelebb…"

"A különös adomány

A „félénk gyerekekről” írt cikkemben fel akartam hívni az olvasók – a szülők – figyelmét arra, hogy ezek a gyerekek valójában nem félénkek, hanem különlegesen fogékonyak a külvilágból érkező ingerekre...

Veleszületett érzékenységük folytán másoknál sokkal többet vesznek észre a körülöttük zajló világ történéseiből, így a zajos, szokatlan környezet, az ismeretlen emberek közelsége – belső egyensúlyuk fenntartása érdekében – önvédelemre készteti őket: visszahúzódnak és passzívakká válnak. (A felületes szemlélő ezt a magatartást minősíti félénkségnek) A cikkben jeleztem, hogy ez a különös érzékenység komoly adomány, és a szülő súlyos hibát követhet el, ha figyelmen kívül hagyja, vagy félreérti gyermekének kortársaitól eltérő karakterét. Most alaposabban is bemutatom ezeket a gyerekeket.

Megfigyelőkészség Mindenekelőtt: kitűnő megfigyelőkészséggel rendelkeznek ezek a gyermekek. A legtöbb ember, amikor belép egy ismeretlen helyiségbe, beéri a felszínes benyomásokkal: középen az asztal, körülötte emberek ülnek, és a szemünk sarkából észrevesszük azt is, hogy a falnál egy szekrény áll, a sarokban pedig a televízió valamilyen műsort sugároz. Az „érzékeny” gyereket ilyen helyzetben elárasztják az információk: a szőnyeg színe és mintái, a függöny redői, a mennyezet sarkában megbúvó pók, az ismeretlen emberek arcvonásai, gesztusai, a szobában uralkodó atmoszféra üzenetei, egyszerre, azonos időben öntik el az agyát, és neki mindezt fel kell dolgoznia! Ehhez természetesen időre van szüksége, és így szükségszerűen zavarodottá, visszahúzódóvá, passzívvá válik. Nem köszön, elbújik anyu szoknyája mögé, aki pedig elkeseredetten – és a jelen lévők tréfás-gúnyos megjegyzéseitől szégyenkezve – magyarázgatja: Kicsit félénk a gyerek – pedig otthon annyit beszél, be nem áll a szája! Igaz, időnként a szülők is meglepetten tapasztalják, mi mindent észrevesz „ez a gyerek”. Azonnal feltűnik neki, ha anyunak új frizurája van (bezzeg apu az ilyesmit meg sem látja), és a lakásban, a család életmenetében, a szülők hangulatában előforduló legapróbb változások is azonnal felkeltik a figyelmét.

Tökéletesre törekvés Mint a jó megfigyelők általában, az „érzékeny” gyerek folyamatosan telve van a körülötte zsongó világ érdekes, izgalmas tapasztalataival. Logikája és fantáziája is kiválóan működik: már az óvodás kor elején bonyolult, sok darabból álló puzzle-kat rak össze, kisiskolás korára ügyesen sakkozik, de a figyelmes szülő már jóval korábban – akár „félénk” kisfia, kislánya két-három esztendős kora táján – elcsodálkozik gyermeke fantáziájának gazdagságán, megfigyelőkészségének, emlékezetének, logikájának korát messze meghaladó fejlettségén. Ráadásul a legtöbben kis „perfekcionisták”: nem adnak ki a kezükből semmiféle munkát, amíg ők maguk nem érzik úgy, hogy az hibátlan és tökéletes.  (Ez különösen az iskolában válik feltűnővé, amikor például írni tanulnak: a házi feladatot újra és újra megcsinálják, mindaddig, amíg a betűk nem sikerülnek úgy, ahogy ők elképzelték azokat). Ebből adódik természetüknek sokszor tolakodónak tűnő vonása is: sokat és sokszor kérdeznek, és kérdéseik nem egyszer provokatívak, valóban gondolatébresztőek Nem egy olyan szülővel találkoztam már, aki elmesélte, hogy kisfia (kislánya) „asztronómiai érdeklődésének” korszakában ő maga is rengeteget tanult a csillagokról, a bolygókról, a világegyetem keletkezéséről, hiszen a gyerek kérdései alapján mindennek szakkönyvekben, lexikonokban kellett utána járnia.

Reakciók a külvilágra Vegyük most sorra azokat a legfontosabb tulajdonságokat, amelyek ezeket a „különlegesen érzékeny” kisfiúkat és kislányokat – akiket tévesen minősítenek „szorongó”, „félénk” gyerekeknek – jellemzik. Természetesen nem ismerhetjük fel minden ilyen gyereken az alábbiakban felsorolt valamennyi tulajdonságot, de a szülő, aki ebben a témakörben érintett, minden bizonnyal rá fog ismerni gyermekére.

Az első tulajdonság, amit feltétlenül meg kell említenem: „az összerezzenési hajlam”; az érzékeny gyerekek – már csecsemőkorukban is megfigyelhetően – minden váratlan, a megszokottól intenzitásában vagy jellegében eltérő ingertől (hangoktól vagy zajoktól) „megijednek”, illetve ezekre összerezzenéssel reagálnak.

Már egy-másfél esztendős korukban megfigyelhető, hogy barátságos, finom korrekcióval jobban lehet hatni rájuk, mint a szigorú büntetéssel. A legújabb pszichofiziológiai vizsgálatok azt bizonyítják, hogy ezek a gyerekek a jutalomra, a dicséretre is érzékenyebbek az átlagosnál, ami azt jelenti, hogy a túl harsány elismerés éppen úgy zavarba ejtheti őket, mint a nyers tilalom, vagy elutasítás.

Szokatlan illatokra, erős fényre, vagy éppen a bőrfelületet érő bizonyos ingerekre különösen érzékenyen reagálnak. Vannak közöttük, akik már csecsemőkorukban elcsendesülnek, és feszülten figyelnek egy-egy Mozart-dallam megszólalásakor, mások – háromévesen – a naplementében gyönyörködnek a Balaton partján. Gyakran megfigyeltem, hogy egyes gyerekek csecsemőkori fényképeiken kizárólag behunyt szemmel, görcsösen összeszorított szemhéjjal láthatók: nyilván a vaku felvillanása „idegesítette” őket, és nagyon sok gyereket ismertem, aki bizonyos szövetből készült ruhadarabot képtelen volt viselni, mert „szúrta” őt, vagy a túlságosan testhez simuló holmi (pl. a zokni) okozott számára komoly gondot.

Gazdag fantázia Intuitív, befelé és belülről, nagyon mélyről – mondhatnám: ösztönösen – figyelő gyerekek, akik korukat messze meghaladóan éreznek rá a környezetükből érkező érzelmi üzenetekre; a helyiségben uralkodó rosszkedvet, „stressz-hangulatot” pillanatok alatt felfogják, és a maguk módján azonnal reagálnak is rá – a legtöbbször úgy, hogy visszahúzódnak saját „csigaházukba”.

Felszabadultan, elmélyülten és gazdag fantáziával játszanak – ha egyedül vannak! Társaságban visszahúzódóbbak, idegen környezetben pedig gyakran teljesen passzívakká válnak.

Gazdag érzelem- és gondolatvilág, mélyről fakadó érdeklődés jellemzi őket. Ezzel magyarázhatók különös, gondolkodásra késztető, gyakran zavarba ejtő kérdéseik is, melyekkel gyakran ostromolják a hozzájuk közelálló felnőtteket.

A pszichológiai tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a veleszületett, különös érzékenység kétségtelenül kapcsolatot mutat a később kibontakozó tehetséggel. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy George Washington, Albert Einstein vagy Leonardo da Vinci éppen ilyen gyerekek voltak.

Legközelebb arról írok: mit tegyen a szülő, ha elolvasván ezt a cikket a „félénk gyerekekről”, ráismer saját kislányára vagy kisfiára."

És hogyan kezeljük az ilyen gyermeket, hogyan viszonyuljunk hozzá, egy pár jótanács:

1.    "Ne használja soha többé a „félénk” jelzôt gyermekére, hiszen ennek a minôsítésnek a mai világban negatív felhangjai vannak; valami fogyatékosságra utal, olyan magatartásra, ami a gyereket elônytelen színben tünteti fel kortársaihoz viszonyítva. Mondja inkább, hogy „óvatos”, „megfontolt”, „kicsit zárkózott”, esetleg: „tartózkodó”. Szerencsére nyelvünk elég gazdag ahhoz, hogy gyermekünk viselkedését ne olyan szavakkal jellemezzük, amelyek az alapvetô, veleszületett karaktervonást szégyellni való „magatartási hiba”-ként értelmezik.
2. Fogadja el, hogy gyermeke ilyen, mert türelmetlen próbálkozásai arra, hogy kisfia „félénkségén” változtasson, csak rontanak a helyzeten. Ha megengedi, hogy a gyerek a maga módján, a saját ritmusával éljen, ezzel a kiegyensúlyozott élethez nélkülözhetetlen önbizalmat biztosítja számára.
3. Igyekezzék megóvni gyermekét a szükségtelen és túlzott feszültségektôl, és keressen módokat a számára, amelyek segítik ôt „kimenekülni” a túlságosan is ingergazdag helyzetekbôl. Ne zsúfolja agyon gyermekét programokkal – inkább kevesebbet, mint többet tervezzen a számára – és gondoskodjék szünetekrôl, arról, hogy rendszeresen legyen idô a csendes, elmélyült, magányos tevékenységre.
4. Az érzékeny gyerek – mint említettem már – ragaszkodik ahhoz, amit megszokott, és – éppen belsô, érzelmi egyensúlyának védelmében – elzárkózik az újdonságok elôl. Gyakran tapasztalható, hogy nemcsak az ismeretlen emberektôl tart, de az új ízektôl, az új ruhadaraboktól, a megszokott környezet apró változásaitól is. Éppen ezért a szülônek folyamatos egyensúlyt kell biztosítania a gyermek érdekeinek – szándékainak – védelme, és az óvatos, mértéktartó „bökdösés” között. Nem törôdhet bele abba, hogy kisfia csak öt-hatféle ételt hajlandó elfogyasztani, de azt sem teheti meg, hogy az elutasított táplálékot beleerôszakolja gyermekébe, vagy éppen azt mondja: amíg meg nem eszed, nem kapsz semmit. Ehelyett finoman – és rendszeresen – kínálnia kell az új ízeket, és lehetôleg az egész családnak kell a gyerek elôtt jóízûen fogyasztania, remélve: egyszer mégiscsak megjön a „gusztusa”.
5. Mint említettem, a szülônek óvakodnia kell a nyers büntetésektôl és a harsány jutalmazásoktól is. Az érzékeny gyereket mindkettô zavarba hozza, kibillenti abból az érzelmi egyensúlyi állapotból, ami a világhoz fûzôdô pozitív kapcsolatának feltétele. A szelíd emlékeztetés és a békés elégedettség érzékeltetése általában hatékonyabb minden harsány szidalmazásnál, vagy éppen ujjongó dicséretnél.
6. Amint a gyerek óvodába, vagy iskolába kerül, nagyon fontosnak tartom, hogy a szülô tájékoztassa a nevelôt különösen érzékeny gyermeke temperamentumáról, és beszélje meg vele, hogyan kezelje a gyereket a feszültségekben óhatatlanul gazdag óvodai, iskolai csoporthelyzetekben.
A felsoroltak – pedig az élet ezeken kívül is nagyon sok probléma elé állítja a szülôt – jól mutatják: a helytelenül „félénk”-nek nevezett, valójában különösen érzékeny temperamentummal született gyermek nevelése talán a legösszetettebb, a legtöbb önuralmat igénylô szülôi feladat. Ugyanakkor – ezt nyugodtan állíthatom – az ilyen gyerek kibontakozó személyiségének értékei „meghálálják” az erôfeszítést."

Rá kellett jönnöm, hogy Csengém nem csupán többemberes, de a fenti jelző is megállja a helyét nála.

Persze nem most jöttem rá, hiszen mindig is más volt, mint az "átlag" baba. Már az első hónapokban sokkal erősebben reagált az őt érő - számára kellemetlen - ingerekre. Folyton összerezzent pl a tüsszentéstől, zacskó csörgéstől vagy akár egy hangosabb beszédtől is, és ez elég sokáig megmaradt.(most már csak ritkán fordul elő) 5 hónaposan kezdődött nála az idegenektől való félelem és a mai napig tart, hol erősebben, hol kevésbé intenzíven jelentkezik.

Ezidáig azt gondoltam, csak szimplán félénk, félős, de rátaláltam Ranschburg írásaira e témában valamint megszereztem a doktor úr Mi rontottuk el? c. könyvét és azóta én is a túlérzékeny vagy hiperszenzitív szót használom.

Tovább kutattam az interneten és sok-sok érdekességet találtam, ami mind szóról szóra igaz az én kis egyetlenemre. Lássunk ebből egy pár idézetet:

"A „NORMÁLIS” (ÁTLAGOS ÉRZÉKENYSÉGŰ) EMBER

Az emberek többsége a külvilágból beérkező ingereket szelektálja, csoportosítja, és csupán a lényegesekre reagál (a beérkező ingereknek 30-40%-át „hasznosítja”), így tudja optimalizálni az ingerszintet. Az ingerek fennmaradó részét az agy kirostálja.

AZ ÉRZÉKENY (HIPERSZENZITÍV) EMBER

Az átlagos érzékenységű emberekkel szemben a hiperszenzitív, vagyis különösen érzékeny idegrendszerű emberek a külvilág ingereinek legalább 80-90%-át befogadják. Azonban az agy nem képes ekkora mennyiségű ingert csoportosítani és kiválasztani, ráadásul mire feldolgozná az egyik adagot, érkezik a másik. Az eredmény: az idegrendszer könnyebben kimerül, a fel nem dolgozott ingerek halmozódnak, a szervezet könnyen a túlizgatottság állapotába kerül. Ilyenkor érezheted úgy, hogy most azonnal le kell lépned, vissza kell vonulnod egy nyugodt, csendes zugba.

Az érzékeny idegrendszernek azonban előnyei is vannak. Az érzékeny ember gyakran igen tehetséges, átlagon felül intelligens, gazdag képzelőerővel és kreativitással bír. Mivel több ingert fogad be a világból, képes azt szokatlan szemszögből is érzékelni, olyan összefüggéseket fedezve fel, amelyek felett az átlagos érzékenységű ember elsiklik. A környezete gyakran már gyermekkorban felfigyel az érzékeny ember kivételes képességeire, ám sokan – akik nem tanulják meg tudatosan kezelni idegrendszeri adottságukat – nem tudják kiteljesíteni tehetségüket, érzékenységük kihívásai örökre a „valami nem stimmel velem”-érzésével töltik el őket."

Na, hát ez pl. nagyon durva...az "átlag" emberhez képest szegény érzékenyek iszonyat mennyiségű ingert beengednek, így már teljesen érthetőek egy majdnem másfél évesnél a kiborulós-sírós jelenetek...

"Első hallásra csodálatosnak hangzik, hogy valaki a világot sokkal átfogóbban, szélesebb érzelmi skálán képes érzékelni. Ha ezt a halláshoz hasonlítjuk, olyan, mintha egy nagyon érzékeny mikrofonnal meghallanánk a hangyák szaladgálását.

Nagyszerű. Mi ebben az, amiért ezeknek az embereknek nehezebb az életük? Hallod a hangyákat? Akkor most képzeld el, hogy valaki váratlanul beleüvölt a mikrofonodba. Az a kín, amit ilyenkor átélnél, meg sem közelítené egy hiperérzékeny szenvedéseit egy durva érzelmi hatás esetén.

Az érzéketlen környezeti hatások egy hiperérzékenyt vagy menekülésre, vagy védekezésre késztetnek, amit az érzéketlen környezet tekint támadásnak... máris kész a konfliktus."

Húúú, tényleg jó régen írtam, az utolsó blog-bejegyzésem tavaly decemberi... És nem azért, mert "megjavult" a lányom. Lassan 16 hónapos lesz és még mindig naaagyon többemberes, csak éppenséggel picit másképp jelentkezik nála. Például úgy, hogy a többemberesekre jellemző hatalmas akaratára ráébredt és ebből úgy 10 hós korában megszülettek az első hisztik. Persze ezek még nem azok a földön-fetrengős, igazi dackorszakos hisztik. De ha valami nem úgy történik, ahogyan azt ő eltervezte vagy szeretné, akkor van "nemulass". :D Sokszor jót nevetek rajta ilyenkor, és sokszor engem is felhúz. Megpróbálom jól kezelni, amennyire tőlem telik.

Mellesleg nagyon okos (hát persze, hogy ezt mondom, hisz az enyém, hehe), 10,5 hónaposan kimondta az első szavát: "szisz", ami cicit jelent, és azóta folyamatosan bővül a kis szókincse. Könyvekben lelkesen megmutat mindent, amit kérdezünk, állathangokat is régóta utánoz.

Járni picit későn kezdett, mert a mászási technikáját tökéletesre fejlesztette. :) 14 hónaposan tette meg első bizonytalan lépéseit és 15 hósan már egyedül ment.

"A "fejlett" országokban bevett gyakorlat, hogy a leendő szülők, amint kiderül a terhesség ténye, azonnal vesznek egy könyvet a babagondozásról. Lehet, hogy az aktuális divat azt diktálja, hogy hagyjuk sírni a babát kifulladásig, míg végül feladja, ledermed és végre "jó baba" lesz belőle. Vagy azt, hogy az anya akkor vegye fel, ha kedve szottyan, és épp nincs egyéb tennivalója. Egy új iskola most épp azt tanítja, hogy hagyjuk érzelmi űrben a gyereket, ne is érjünk hozzá, csak ha nagyon szükséges, és akkor se mutassunk semmiféle arckifejezést. Se örömöt, se mosolyt, se csodálatot nem szabad kifejezni, csak kifejezéstelen arccal kell nézni a babára. Bármi legyen az új tanítás, a fiatal anyukák olvassák és engdelmeskednek ahelyett, hogy bíznának ösztönös képességükben vagy a baba "indítékaiban", aki tökéletesen tiszta jelzéseket ad. A kisbaba mára szinte már egyfajta ellenséggé vált, akit az anyának le kell győznie. A sírásról nem szabad tudomást venni, hogy a baba lássa, ki a főnök a házban. S a kapcsolat alaptétele az, hogy mindent meg kell tenni annak érdkében, hogy a babát hozzáidomítsuk az anyja kívánságaihoz. Elégedetlenség, helytelenítés vagy a szeretet megvonásának egyéb jele a válasz arra, ha a baba "munkát" ad viselkedésével, vagy időt kell rá "pazarolni", vagy bármi egyéb módon kényelmetlenséget okoz. Az elmélet szerint ha a baba vágyait kielégítik, azzal "elkényztetik", ha viszont azok ellenében cselekszenek, akkor megszelídítik vagy szocializálják. Valójában mindkét esetben az ellenkezőjét érik el.

Közvetlenül a szülés utáni időszak van a legnagyobb hatással a gyermek anyaméhen kívüli életére. Amivel a baba ilyenkor találkozik, olyannak fogja érezni az élet természetét. Minden későbbi benyomás csak finomíthatja az első benyomást, amelyet akkor szerzett, amikor még nem voltak előzetes tapasztalatai a kinti világról. A várakozásai soha nem lesznek rugalmatlanabbak, mint ekkor. Az anyaméh tökéletes kényelméhez képest óriási változást él át, de mint láttuk, készen áll rá, hogy elfoglalja helyét gondozója karjában.

Ennél nagyobb ugrásra viszont nincs felkészülve, bármi legyen is az, legkevésbé a semmibe, a nem-életbe, egy vászonnal bélelt kosárba vagy egy műanyag dobozba való ugrásra, ami nem mozog, nincs hangja, sem illata, és nem lüktet az élettől. Ha az ana-gyermek kontinuumot, ami oly erőssé vált a méhen belüli fejlődési fázisok során, erőszakosan megszakítják, nem csoda, hogy depresszióba kergetik vele az anyát, és kínszenvedést okoznak vele a babának.

A kisbaba bőrének minden idegvégződésével ölelésre vágyik, egész lénye, egész valója azt akarja, hogy karban legyen. Az újszülött csecsemők születésük pillanatától fogva az anyjuk karjában voltak, immár több millió éve. Lehet, hogy az utolsó néhány száz generációban voltak olyanok, akiket megfosztottak ettől a létfontosságú élménytől, de ez nem jelenti azt, hogy az újszülöttek kivétel nélkül ne várnák el, hogy ők a nekik megfelelő helyre kerüljenek. Mikor elődeink még négykézláb közlekedtek, és volt szőrzetük, amibe bele lehetett csimpaszkodni, akkor a kicsinyek feladata volt anya és gyerek kapcsolódásának fenntartása. A túlélésük függött tőle. Ahogy szőrtelenné váltunk, és felálltunk a hátsó lábunkra, felszabadítva az anya karját, onnantól kezdve az anyán múlt, hogy együtt maradjon a kicsinyével. Hiába nem veszik manapság komolan az anyák a világ bizonyos részein azt a felelősségüket, hogy e kontaktust fenntartsák, attól még a babának ugyanúgy létfontosságú szükséglete, hogy karban legyen."

"...a születés sikeres befejeződése után, amikor az anya és csecsemője először találkoznak különálló személyként, kell a bevésődés (imprinting) sorsdöntő eseményének bekövetkeznie. Köztudott, hogy sok állatkölyök születésekor végbemegy a bevésődés. A tojásból kikelő kislibák esetében a bevésődésa legközelebbi mozgó objektummal megy végbe. Ez jó esetben az anyjuk, de ha épp egy mechanikus játékot látnak meg vagy Konrad Lorenzt, genetikai programjuk miatt kényszert éreznek rá, hogy azt kövessék mindenhová. A bevésődés mechanizmusa életfontosságú számukra, hiszen az anyjuk képtelen lenne az összes kislibáját szemmel tartani, ők pedig képtelenek lennének nélküle gondoskodni a szükségleteikről. A mi fajunknál , ellentétben a legtöbb másikkal, a bevésődésnek az anyában kell kialakulnia, mert a csecsemő képtelen lenne követni őt, vagy bármi egyebet tenni annak érdekében, hogy érintkezésben maradjon az anyjával, eltekintve attól, hogy jelez, ha anyja nem elégíti ki az elvárásait.

Ez a létfontosságú bevésődési hajlam annyira erősen be van táplálva az édesanyába, hogy minden egyéb esetlegesen felmerülő baját felülírja; lehet bármilyen fáradt, éhes, szomjas, vagy bármi egyéb természetes igénye támadhat, akkor is az lesz a legfontosabb, hogy megetesse és megvigasztalja ezt a nem is túl szép, vadidegen lényt. Ha nem így lenne, nem maradtunk volna fenn immár több százezer generáción keresztül."

"Szégyellném beismerni az indiánoknak, hogy ahonnan én jövök, ott a nők úgy érzik, nem tudnak anélkül felnevelni egy gyereket, hogy egy könyvből el ne olvassák egy idegen ember utasításait."

"...vannak babák, akik nyugtalanabbak, sírósabbak a többieknél, és ez veleszületett temperamentumjellemzők következménye, nem a nevelés hibája!"

"...a szülő legfontosabb feladata nem az, hogy megtanítsa a nyűgös csecsemőt egyedül, hang nélkül elaludni, hanem az, hogy bizalmat ébresszen gyermekében! Arra kell megtanítania, hogy érezze:nincs egyedül! Hogy érdemes a világot megszólítani, mert ez egy olyan világ, amelyik válaszol, ha szólnak hozzá! Lehet, hogy a ,ferberizált' gyerekek hamarabb elcsendesednek, mint a többi nyűgös baba, bár ebben sem vagyok egészen biztos. Ráadásul azonban tapasztalatot szereznek arról, hogy a világ közönyös és érzéketlen, és ezt a tapasztalatot - akarva akaratlanul - életük további éveiben folyton szem előtt tartják. Bizalmatlanokká válnak, nem kérdeznek, és ha vannak is gondolataik, elképzeléseik, ezeket nem osztják meg másokkal: - Minek? Hiszen úgysem érdekel senkit!...A segítséget, amire vágyom, úgysem kapom meg senkitől!"

"A babát nem elég megetetni, ha éhes, tisztába tenni, ha csípi a pelenkatartalom;foglalkozni kell vele és megüzenni neki a szeretetet amit az anya érez gyermeke iránt. Fel kell venni, ha sír, mosolyogni és nevetni rá, várva, hogy visszamosolyogjon, kommunikálni, 'szemezni' és játszani vele, beszélni hozzá, egyszóval a kapcsolat minden mozzanatában éreztetni vele az örömet, amit létezése a szülő számára jelent."

"Az első hat-nyolc hónap a csecsemő igényeinek feltétel nélküli kielégítéséről szól. Ezzel nem lehet elkényeztetni, ez nem majomszeretet! Ha megkapja ebben a fontos fejlődési szakaszban, amit kér, két-három éves korára tündéri, bűbájos gyerek lesz belőle!"

 "ha a szülő engedelmes szüleje a gyermeknek az első három életévben, akkor lesz később a gyermek engedelmes gyermeke a szülőnek!"

Szerkesztés alatt... folyton bővül :)

Amikor egy nő első kisbabáját várja és még nem tudja mire vállalkozott, teljesen más elképzelései vannak az anyaságról, a kisbabákról. Még akkor is, ha már látott a környezetében ezt-azt. Én legalábbis nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz. És ez most függetlenül attól, hogy többemberes babája van az embernek vagy nem. Persze így még nagyobb a kontraszt az elvárások és a valóság között. Nem túl sokat töprengtem azon, milyen is lesz az élet a babával, és amikor mégis, valahogy mindig csak az ugrott be, hogy lesz egy édes kis csomag, akit szeretgetek, ölelgetek, simogatok, aki illatozik, aki mosolyog, gőgicsél. Sosem gondoltam arra, hogy ez a baba bizony sírni is fog és nem mindig könnyű megnyugtatni. Hogy a hasfájás meg a fogzás ennyi nyűgösséggel jár. Hogy bizony az első hónapokban rengeteget fogok szoptatni és a saját igényeim mindig a baba igényei mögé szorulnak. Hogy mindig ő lesz az első, a második, a harmadik és csak utána jövünk mi apával.

És azt sem tudtam elképzelni, hogy valami ilyen könnyű: hogy ilyen könnyű mindennél jobban szeretni valakit. Ez egy teljesen új érzés. Nem hasonlítható össze pl azzal, ahogy szeretjük a párunkat, szüleinket, stb. Így csak a gyermekedet tudod szeretni. El sem tudjuk képzelni, milyen ez, amíg meg nem tapasztaljuk.

Nem gondoltam, hogy az anyaság ennyi boldogsággal jár - a nehézségek ellenére is -.

Igen, nálunk többemberes babák szüleinél ez is egy külön téma...és persze nem a babakocsi típusokról és márkákról zengünk ódákat. Annál inkább arról, hogyan szokta meg - vagy nem szokta meg - picinyünk ezt a 4 kerekű (vagy 3 :-)) csodajárgányt.

Már többször említettem, hogy a nyűgös babáknak iszonyú nagy igényük a testközelség. És mivel ahhoz, hogy babakocsizzunk, le kell őket tennünk, hát ez természetesen nem tetszést vált ki porontyunkból=sírás.

Már az első alkalmakkor éreztem, hogy nekünk ez sem való. De elszántan vittem ki nap mint nap üvöltő csecsemőmet. Valahogy a gyors mozgás vagy rázkódás azonban mindig elaltatta a Drágámat. Sokszor tényleg rallyztam a babakocsival és rendesen megizzadtam, mire hazaértünk. De legalább aludt egy jót.

Olyan is előfordult, hogy akkora cirkuszba kezdett a Lelkem, hogy muszáj voltam kivenni és hazáig cipelni, magam előtt tolva közlekedő eszközünket.

És persze valamiért mindig olyan anyukákkal találkoztam szembe, akik békésen tologatták a békésen alvó vagy nézelődő babájukat.

Úgy gondoltam, ha már ültetni tudom Csengét, talán jobban fogja élvezni a dolgot. És valóban akkor tört meg a jég. Még nem tudott ülni, de kb 5 hós korában egy vagyont költöttünk egy olyan babakocsira, amiben félig ülő-félig fekvő helyzetben el lehet helyezni a babát, magyarul olyan a kialakítása, mint mondjuk egy autósülésnek. Innentől nem volt sírás, és azóta is jókat alszik benne.

Nagyon utálom, amikor ezt mondják... El van kapatva, el van kényeztetve, manipulál, terrorizál a baba, zsarnok baba, stb. Aki egy picit is olvasgat mostanában baba témában, az tudja, hogy ezek a kifejezések nem állják meg a helyüket, hiszen egy kisbaba még nem képes túl sokat gondolkodni bármiről is, hát még arról, hogy miként manipulálhatná szüleit. Egyszerűen csak szükségletei vannak, amit ki kell elégíteni. Szükséglet lehet akár az is, hogy anyához bújhasson, hogy felvegyük, testközelben legyen, nem csak a kakis pelus cseréje vagy az etetés.

Sokszor úgy érzem, hogy némely ember azt gondolja, azért ilyen többemberes a babám, mert "elrontottam" vagy "elkényeztettem". Nem tudják megérteni, hogy egyszerűen minden baba más, és van aki temperamentumából adódóan sokkal érzékenyebb és jobban szüksége van a testkontaktusra. Arra gondolok, hogy sokan azt hiszik például, hogy azért volt "ölbe-baba" a kislányom, mert én mindig felvettem és hozzászoktattam. Holott nyilván azért vettem fel, mert ő ilyen és ezt igényelte. Szóval nem mindegy, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb... Gondolhatják, hogy nem jókedvemből hurcolásztam és ha szépen elnézelődött, elgagyogott volna a kiságyban, akkor néha letettem volna, hogy én is szusszanhassak egyet vagy teendőimet végezzem. Az a fajta ember vagyok, akit nem nagyon érdekel más véleménye, hogy mit mond a szomszéd néni vagy a postás. Viszont ez esetben zavar mások véleménye, hisz azt kérdőjelezik meg, jó anya vagyok-e. És ha valaki ennyire kiteszi a lelkét a gyerekéért, mint én, annak bizony nem esik jól, ha ennek ellenére is azt gondolják, rosszul nevel.

Ja, és amit még a fórumozó anyukákkal nem szeretünk: Ha valakinek nagyon "jó" kisbabája van, értem ezalatt, hogy nyugodt, csak eszik, alszik és nem sír, nem követelőzik, ezek a szülők sokszor hajlamosak azt gondolni az ő babájuk bizony az ő csodálatos nevelésüknek köszönhetően olyan "jó", és mi, "rossz" babák anyukái pedig biztos nagyon elrontottunk valamit.

A "jó" és a "rossz" szavakat azért tettem idézőjelbe, mert szerintem nem attól jó vagy rossz egy gyermek, hogy sokat vagy keveset sír, vagy, hogy mennyire igényli, hogy foglalkozzanak vele. Egy baba egyszerűen nem lehet rossz. Ezért sem értem, amikor az emberek, akikkel találkozik egy anyuka, miért kérdezgetik folyton azt, hogy "És jó baba?"

Szerintem az ronthat el egy kisbabát, aki mondjuk nem figyel az igényeire, nem ad neki enni, nem vigasztalja meg, ha sír, de aki minden szeretetet megad a kisbabájának, kielégíti a szükségleteit és odafigyel rá, az nem ronthat el semmit.

Alig, hogy elmúlt a gyötrő hasfájásunk, jött valami új, valami más... Először nem tudtuk mire vélni, hogy egyik pillanatról a másikra visításba kezdett, ami vigasztalhatatlan sírásba ment át. Még a cici sem kellett ilyenkor, hát ez tényleg újdonság volt. :)

Doktor néni megerősített abban, ami halvány sejtésünk volt. Korai fogzó lesz Csenge, és bár még a fogak kibújása messze volt, ahogy a fogcsírák mozogtak, fájdalmat okozott Babusnak. 4,5 hósan bújt ki egyszerre az alsó kettő. Most 8 hónaposak vagyunk és már 8 fogunk van, mindegyikkel megszenvedtünk.

És megint csak azon "gondolkodám", hogy lehet az, hogy egyes babák meg sem érzik, hogy jön a foguk, egyszercsak ott van és kész?!

Nevezhetném úgy is, hogy nyűgös, sírós, érzékeny, nehezen alkalmazkodó, nehezen megnyugtatható, alacsony ingerküszöbű, stb. Dr. William Sears vezette be a többemberes baba fogalmát és ez máris jobban hangzik. Valóban több, de minimum 2 ember kell a gondozásához és tényleg 24 órás foglalkozást igényel. Persze én is, mint sokan mások, a nap nagy részében egyedül birkózom meg e nemes feladattal.

Nálunk úgy 1-2 hetes korában kezdődött a "buli". Sokszor és vigasztalhatatlanul sírt, hiába volt kézben, hiába dédelgettem ilyenkor. Kizárólag cicin nyugodott meg, így hát az első 1-2 hónapot nagyrészt a kanapén ülve szoptatással töltöttük. Inkább komfortszopás volt ez, mint éhség. Volt, amikor szopi után fél órával már megint keresgélte a cicit.  Én meg első gyerekes anyuka lévén nem tudtam, mit kezdjek, engedjek neki vagy vonjam meg tőle és csak szigorúan 2 vagy 3 óránként kapjon enni?! Hál'Istennek rátaláltam a la lache liga szoptatási tanácsadóira, pontosabban közülük egyre, aki hihetetlenül sokat segített, megértette velem, mi is az az igény szerinti szoptatás, bátorított, vigasztalt, tanácsot adott.

És persze hasfájós volt. Vagy nem? Ki tudja? Mi mindenesetre annak tulajdonítottuk a sírását. Azt mondják, ezek a babák nagyon nehezen alkalmazkodnak a méhen kívüli élethez. Megszokták anya testének szoros ölelését, a nyugalmat, ringatózást és kikerülve ebbe a csúnya világba, nem találják a helyüket és úgymond minden idegesíti őket, a hangok, a fények, a hideg, a meleg, minden.

Szóval emiatt, hogy ilyen kis érzékeny és sírós volt a kis drágám, szinte egész nap kézben volt. Nagyon erősen igényelte a testközelséget. Ha letettem, rögtön tiltakozni kezdett. Én lassan megtanultam mindent fél kézzel csinálni. Amikor apa hazaért a melóból, leváltott és ő hurcolászta fel-le a kis csomagot.

Volt olyan nap, hogy délután 5-kor tudtam csak megebédelni. Apával a közös vacsorák egy időre el lettek felejtve, mert csak úgy tudtuk megoldani az evést, hogy egyikőnk evett, míg a másik "babázott". Nem lehetett egyedül hagyni, de még úgy sem, hogy oda tettük magunk mellé a hordozóba.

A házimunka szó számomra már teljesen ismeretlen, lehetetlen Csenge mellett bármit is elvégezni. Persze most már klasszisokkal könnyebb az életünk, mégis mikor van egy pár percem inkább a net elé ülök le, mert egy kis kikapcsolódás nekem is kell.

A fürdetés volt még nagy mumus...legalább 2 hónap volt, mire megszokta. Néha már úgy gondoltam soha nem fog eljönni az a nap, amikor megszereti a pancsolást, de szép lassan elérkezett ez is, úgy emlékszem 3 hónaposan már élvezte a dolgot.

Több fórumot is találtam már, ahol többemberes babák anyukái leveleznek, én is tagja vagyok egynek, ez sokat segít. Így érzi az ember, hogy nincs egyedül a problémájával, megnyugtató, hogy más is hasonló gondokkal küzd. Sőt, még esetleg olyat is találsz, akinek a leírtak alapján még nálad is "rosszabb" :) Van, aki a WC-re is magával viszi a picit, mert egyszerűen nem lehet letenni. Van, akinek az éjszakák kimerítőbbek, és van ahol a nappalok viselik meg a szülők idegeit.

Fel s alá tologatom 8 hónapos picinyemet a nappaliban, BABAKOCSIBAN. Hogy miért? Altatom... Mert nem a mázlista anyukák közé tartozom, akiknek a babájuk mondjuk játék közben egyszercsak gondol egyet és puff, elalszik. Mondjuk ilyet még soha nem láttam, csak hallottam róla. És el sem tudom képzelni, hogy ilyen létezik. Egyetlen gyönyörű Csengém akkor ajándékozott meg ilyen alvásokkal, amikor pár hetes volt és még simán beájult mondjuk szopizás közben - emlékszem tiszta tej volt a pofija és olyan megelégedett arcot vágott -.

Szóval nálunk az altatás úgy megy, hogy:

1. cicin alszik vagy
2. séta közben babakocsiban, és
3. egy ideje már a függőágy-hintájában is(hurrá).

Kint szoktunk sétálni, de ma nagyon csúnya idő van, úgyhogy beragadtunk...

Hogyan jutottunk idáig? :) Többemberességének köszönhetően kezdetektől folyamatosan testközelben szeretett volna lenni. Letenni nem nagyon lehetett, bár akkor nem is nagyon szerettük volna, olyan édes és finom volt - persze most is az -. Nem tudott másképp elaludni kizárólag kézben, ringatással, MÁSZKÁLÁSSAL. Ez azt jelenti, ha leültünk vele, már nem volt jó=sírás. Egy darabig így ment ez. Aztán mikor egyre nehezebb lett a husom, szoptatási tanácsadóm javaslatára áttértünk a "cicin alvásra". Ez kényelmesebb, az biztos.

Bár (sajnos) sokan azt mondják, hagyjuk, hogy álomba sírja magát a baba, én ennek soha nem voltam a híve. Olvastam is erről, és ma már sokan tudjuk, hogy a sírni hagyás maradandó sérüléseket okoz egy gyermek későbbi életében. Egyszer azért elszakadt nálam is a cérna, és hagytam sírni, gondoltam - de rosszul - hátha bealszik. Hát nem így történt. Iszonyú sírásba, üvöltésbe kezdett, teljesen leizzadt, vörös foltos lett az arca és még jól össze is karmolta magát. Ő nem az a baba, aki nyöszörög-sír aztán elalszik, ő egyre jobban és keservesebben sírt. Szörnyű lelkiismeret furdalásom volt utána, SOHA TÖBBET nem teszek ilyet vele, soha soha!!!

Az éjszakák jobbak, akkor alvás van, 2-3 ébredéssel,akkor cicit kap és gyorsan visszaalszik. Nálunk a "közös alvás" jött be, úgyhogy ezt egyszerűen meg is tudjuk oldani. A drága pénzen megvásárolt kiságy csak járókaként üzemel, miközben Csenge békésen szunnyad apa és anya között. :)