"A "fejlett" országokban bevett gyakorlat, hogy a leendő szülők, amint kiderül a terhesség ténye, azonnal vesznek egy könyvet a babagondozásról. Lehet, hogy az aktuális divat azt diktálja, hogy hagyjuk sírni a babát kifulladásig, míg végül feladja, ledermed és végre "jó baba" lesz belőle. Vagy azt, hogy az anya akkor vegye fel, ha kedve szottyan, és épp nincs egyéb tennivalója. Egy új iskola most épp azt tanítja, hogy hagyjuk érzelmi űrben a gyereket, ne is érjünk hozzá, csak ha nagyon szükséges, és akkor se mutassunk semmiféle arckifejezést. Se örömöt, se mosolyt, se csodálatot nem szabad kifejezni, csak kifejezéstelen arccal kell nézni a babára. Bármi legyen az új tanítás, a fiatal anyukák olvassák és engdelmeskednek ahelyett, hogy bíznának ösztönös képességükben vagy a baba "indítékaiban", aki tökéletesen tiszta jelzéseket ad. A kisbaba mára szinte már egyfajta ellenséggé vált, akit az anyának le kell győznie. A sírásról nem szabad tudomást venni, hogy a baba lássa, ki a főnök a házban. S a kapcsolat alaptétele az, hogy mindent meg kell tenni annak érdkében, hogy a babát hozzáidomítsuk az anyja kívánságaihoz. Elégedetlenség, helytelenítés vagy a szeretet megvonásának egyéb jele a válasz arra, ha a baba "munkát" ad viselkedésével, vagy időt kell rá "pazarolni", vagy bármi egyéb módon kényelmetlenséget okoz. Az elmélet szerint ha a baba vágyait kielégítik, azzal "elkényztetik", ha viszont azok ellenében cselekszenek, akkor megszelídítik vagy szocializálják. Valójában mindkét esetben az ellenkezőjét érik el.
Közvetlenül a szülés utáni időszak van a legnagyobb hatással a gyermek anyaméhen kívüli életére. Amivel a baba ilyenkor találkozik, olyannak fogja érezni az élet természetét. Minden későbbi benyomás csak finomíthatja az első benyomást, amelyet akkor szerzett, amikor még nem voltak előzetes tapasztalatai a kinti világról. A várakozásai soha nem lesznek rugalmatlanabbak, mint ekkor. Az anyaméh tökéletes kényelméhez képest óriási változást él át, de mint láttuk, készen áll rá, hogy elfoglalja helyét gondozója karjában.
Ennél nagyobb ugrásra viszont nincs felkészülve, bármi legyen is az, legkevésbé a semmibe, a nem-életbe, egy vászonnal bélelt kosárba vagy egy műanyag dobozba való ugrásra, ami nem mozog, nincs hangja, sem illata, és nem lüktet az élettől. Ha az ana-gyermek kontinuumot, ami oly erőssé vált a méhen belüli fejlődési fázisok során, erőszakosan megszakítják, nem csoda, hogy depresszióba kergetik vele az anyát, és kínszenvedést okoznak vele a babának.
A kisbaba bőrének minden idegvégződésével ölelésre vágyik, egész lénye, egész valója azt akarja, hogy karban legyen. Az újszülött csecsemők születésük pillanatától fogva az anyjuk karjában voltak, immár több millió éve. Lehet, hogy az utolsó néhány száz generációban voltak olyanok, akiket megfosztottak ettől a létfontosságú élménytől, de ez nem jelenti azt, hogy az újszülöttek kivétel nélkül ne várnák el, hogy ők a nekik megfelelő helyre kerüljenek. Mikor elődeink még négykézláb közlekedtek, és volt szőrzetük, amibe bele lehetett csimpaszkodni, akkor a kicsinyek feladata volt anya és gyerek kapcsolódásának fenntartása. A túlélésük függött tőle. Ahogy szőrtelenné váltunk, és felálltunk a hátsó lábunkra, felszabadítva az anya karját, onnantól kezdve az anyán múlt, hogy együtt maradjon a kicsinyével. Hiába nem veszik manapság komolan az anyák a világ bizonyos részein azt a felelősségüket, hogy e kontaktust fenntartsák, attól még a babának ugyanúgy létfontosságú szükséglete, hogy karban legyen."
"...a születés sikeres befejeződése után, amikor az anya és csecsemője először találkoznak különálló személyként, kell a bevésődés (imprinting) sorsdöntő eseményének bekövetkeznie. Köztudott, hogy sok állatkölyök születésekor végbemegy a bevésődés. A tojásból kikelő kislibák esetében a bevésődésa legközelebbi mozgó objektummal megy végbe. Ez jó esetben az anyjuk, de ha épp egy mechanikus játékot látnak meg vagy Konrad Lorenzt, genetikai programjuk miatt kényszert éreznek rá, hogy azt kövessék mindenhová. A bevésődés mechanizmusa életfontosságú számukra, hiszen az anyjuk képtelen lenne az összes kislibáját szemmel tartani, ők pedig képtelenek lennének nélküle gondoskodni a szükségleteikről. A mi fajunknál , ellentétben a legtöbb másikkal, a bevésődésnek az anyában kell kialakulnia, mert a csecsemő képtelen lenne követni őt, vagy bármi egyebet tenni annak érdekében, hogy érintkezésben maradjon az anyjával, eltekintve attól, hogy jelez, ha anyja nem elégíti ki az elvárásait.
Ez a létfontosságú bevésődési hajlam annyira erősen be van táplálva az édesanyába, hogy minden egyéb esetlegesen felmerülő baját felülírja; lehet bármilyen fáradt, éhes, szomjas, vagy bármi egyéb természetes igénye támadhat, akkor is az lesz a legfontosabb, hogy megetesse és megvigasztalja ezt a nem is túl szép, vadidegen lényt. Ha nem így lenne, nem maradtunk volna fenn immár több százezer generáción keresztül."
"Szégyellném beismerni az indiánoknak, hogy ahonnan én jövök, ott a nők úgy érzik, nem tudnak anélkül felnevelni egy gyereket, hogy egy könyvből el ne olvassák egy idegen ember utasításait."
