Az alábbiakban összeszedtem Dr. Ranschburg Jenő írásait e témában.
"A mai szülők általában az aktív, élénk, tevékeny gyerekeket szeretik. Azokat a lányokat és azokat a fiúkat, akik ismeretlen emberek között is egy-kettőre feltalálják magukat, mindig szépen, hangosan köszönnek, és udvariasan, készségesen, a kérdező szemébe nézve válaszolnak – a legostobább „felnőttes” kérdésekre is. Pedig ez nem volt mindig így; a múlt század elején a felnőtt világ általában az olyan gyerekeket értékelte, akiket látni lehetett ugyan (ha valaki meg akarta nézni őket), de hallani szinte soha; a tisztelettől rendszerint elcsuklott a hangjuk, és még taknyos orrocskáikat is lehetőleg halkan szívták, nehogy megzavarják a méltóságteljes „öregek” társalgását.
Ma az ilyen gyerekek aggodalmat ébresztenek a szülőben. „Hiába kérem, nem köszön az ismerősöknek – panaszkodik az anyuka –, és még, ha felel is a kérdésekre, akkor is motyogva teszi, a világért sem nézne a szemébe annak, akihez beszél.” „Félénk – mondja a másik szülő – otthon remekül eljátszik egyedül, de a többi gyerek között visszahúzódó, magányos.”. Lényegében ugyanezt hangoztatja az óvónő és a tanítónő is a szülői értekezleteken: „Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel: nem beszél, nem barátkozik, a közös játékokban alig-alig vesz részt. Leginkább egyedül játszik, mintha arra vágyna, hogy a többiek észre se vegyék.” A szülő pedig aggódik – ráadásul zavarban van és szégyelli magát, mert mindezt a pedagógus úgy mondja, mintha gyanakodnék: a családi élet diszharmóniája okozhatja a gyerek visszahúzódását.
Évek óta készülök arra, hogy a „félénk” gyerekekről írjak, és jellemző módon még a most megjelent könyvemből is kifelejtettem őket. Ebben a cikkben – és a következőben is – ezt a mulasztásomat szeretném pótolni.
Nézzük először: milyenek is a gyerekek, akiket az aggódó szülők „félénkeknek”, „szorongóknak” írnak le, és attól tartanak, hogy magányosak, nincs önbizalmuk és képtelenek beilleszkedni a közösségbe, amelyhez tartoznak. Említettem már, hogy csendesek, idegenek között, nagy társaságban rendszerint visszahúzódók (A kisebbek hasonló helyzetben könnyen nyafogósakká válnak, sírnak, „haza akarnak menni”.) Nem szeretnek köszönni, és gyakran kifejezetten „mamlasz” benyomást keltenek, mert nem néznek az ismerős felnőttre, aki beszél hozzájuk, és még bizonytalan, elmosódó, alig hallható válaszra is csak anyu villámló tekintete készteti őket. Otthon persze beszédesebbek, de mégsem egészen olyanok, mint a többi gyerek. „Érzékenyek”; hiába mondja apu, hogy „katonadolog”, mégis sírnak, ha megütik magukat, napokig, hetekig gyászolják elpusztult kedves háziállatukat, ingükből, blúzukból ki kell vágni a címkét, mert „idegesíti” őket, furcsa, zavarba ejtő kérdéseket tesznek fel, nem bírják a zajt (ha a televízió vagy a rádió hangosan szól, befogják a fülüket), aggasztóan válogatósak (csak néhány megszokott ételt hajlandók megenni), és akkor játszanak a legszebben, legelmélyültebben, ha egyedül vannak.
Itt az ideje, hogy megfogalmazzam: a „félénk” gyerekek valójában nem félnek, nem szoronganak és nincs önbizalomhiányuk sem! Egyszerűen arról van szó, hogy olyan idegrendszeri adottságokkal, olyan temperamentumjellemzőkkel születnek, melyek érzékenyebbekké teszik őket a többi gyereknél. Mindannyian rendelkezünk egy magunkkal hozott, speciális ingerküszöbbel; ha a külvilágból érkező „kihívások” – zajok, problémák, változások, környezeti „provokációk” – alatta maradnak ennek a küszöbnek, akkor unatkozunk, nyugtalanul keresünk új és új élményeket. Ha viszont a kihívások meghaladják a velünk született küszöbhatárt: visszahúzódunk, „egy kis csendre”, „egy kis nyugalomra” vágyunk. A „félénk gyerekek” alacsony küszöbértékkel születnek, vagyis a külvilágból érkező ingerek nagyon gyorsan elérik azt a határt, mely az embert meghátrálásra készteti! Nem a bátortalanság, nem az alacsony önértékelés készteti ezeket a gyerekeket arra, hogy visszahúzódjanak a zajok, a nyüzsgés, a társaság zsibongása, vagy a hirtelen változások elől, hanem a szervezet belső önvédelme, amikor a külvilág ingerhalmaza átcsap a genetikailag meghatározott gáton! Napjainkban az olyan gyerekeket szeretjük – gyorsan megjegyzem, hogy a felnőtt világban is az ilyen típusú embereket becsüljük igazán –, akik magas ingerküszöbbel születnek: harsányak, mozgékonyak, szeretik a társaságot, és gyorsan – gyakran kellő megfontolás nélkül – reagálnak. Sok szülő és sok pedagógus próbálkozik azzal – rendszerint sikertelenül –, hogy a „félénk gyerekeket” ilyen aktívakká, mozgékonyakká, „szociábilasakká” nevelje. Pedig ezek az érzékeny gyerekek – azt javaslom, ne nevezzük többé „félénkeknek” őket, hiszen ez a jelző olyan, társadalmilag előnytelen vonást tulajdonít nekik, ami ezekre a gyerekekre egyáltalán nem jellemző – számos figyelemre méltó, egyértelműen pozitív tulajdonsággal rendelkeznek, melyeket – ahelyett, hogy értékelnénk és fejleszteni próbálnánk – gyakran figyelmen kívül hagyunk. De ezekről legközelebb…"
"A különös adomány
A „félénk gyerekekről” írt cikkemben fel akartam hívni az olvasók – a szülők – figyelmét arra, hogy ezek a gyerekek valójában nem félénkek, hanem különlegesen fogékonyak a külvilágból érkező ingerekre...
Veleszületett érzékenységük folytán másoknál sokkal többet vesznek észre a körülöttük zajló világ történéseiből, így a zajos, szokatlan környezet, az ismeretlen emberek közelsége – belső egyensúlyuk fenntartása érdekében – önvédelemre készteti őket: visszahúzódnak és passzívakká válnak. (A felületes szemlélő ezt a magatartást minősíti félénkségnek) A cikkben jeleztem, hogy ez a különös érzékenység komoly adomány, és a szülő súlyos hibát követhet el, ha figyelmen kívül hagyja, vagy félreérti gyermekének kortársaitól eltérő karakterét. Most alaposabban is bemutatom ezeket a gyerekeket.
Megfigyelőkészség Mindenekelőtt: kitűnő megfigyelőkészséggel rendelkeznek ezek a gyermekek. A legtöbb ember, amikor belép egy ismeretlen helyiségbe, beéri a felszínes benyomásokkal: középen az asztal, körülötte emberek ülnek, és a szemünk sarkából észrevesszük azt is, hogy a falnál egy szekrény áll, a sarokban pedig a televízió valamilyen műsort sugároz. Az „érzékeny” gyereket ilyen helyzetben elárasztják az információk: a szőnyeg színe és mintái, a függöny redői, a mennyezet sarkában megbúvó pók, az ismeretlen emberek arcvonásai, gesztusai, a szobában uralkodó atmoszféra üzenetei, egyszerre, azonos időben öntik el az agyát, és neki mindezt fel kell dolgoznia! Ehhez természetesen időre van szüksége, és így szükségszerűen zavarodottá, visszahúzódóvá, passzívvá válik. Nem köszön, elbújik anyu szoknyája mögé, aki pedig elkeseredetten – és a jelen lévők tréfás-gúnyos megjegyzéseitől szégyenkezve – magyarázgatja: Kicsit félénk a gyerek – pedig otthon annyit beszél, be nem áll a szája! Igaz, időnként a szülők is meglepetten tapasztalják, mi mindent észrevesz „ez a gyerek”. Azonnal feltűnik neki, ha anyunak új frizurája van (bezzeg apu az ilyesmit meg sem látja), és a lakásban, a család életmenetében, a szülők hangulatában előforduló legapróbb változások is azonnal felkeltik a figyelmét.
Tökéletesre törekvés Mint a jó megfigyelők általában, az „érzékeny” gyerek folyamatosan telve van a körülötte zsongó világ érdekes, izgalmas tapasztalataival. Logikája és fantáziája is kiválóan működik: már az óvodás kor elején bonyolult, sok darabból álló puzzle-kat rak össze, kisiskolás korára ügyesen sakkozik, de a figyelmes szülő már jóval korábban – akár „félénk” kisfia, kislánya két-három esztendős kora táján – elcsodálkozik gyermeke fantáziájának gazdagságán, megfigyelőkészségének, emlékezetének, logikájának korát messze meghaladó fejlettségén. Ráadásul a legtöbben kis „perfekcionisták”: nem adnak ki a kezükből semmiféle munkát, amíg ők maguk nem érzik úgy, hogy az hibátlan és tökéletes. (Ez különösen az iskolában válik feltűnővé, amikor például írni tanulnak: a házi feladatot újra és újra megcsinálják, mindaddig, amíg a betűk nem sikerülnek úgy, ahogy ők elképzelték azokat). Ebből adódik természetüknek sokszor tolakodónak tűnő vonása is: sokat és sokszor kérdeznek, és kérdéseik nem egyszer provokatívak, valóban gondolatébresztőek Nem egy olyan szülővel találkoztam már, aki elmesélte, hogy kisfia (kislánya) „asztronómiai érdeklődésének” korszakában ő maga is rengeteget tanult a csillagokról, a bolygókról, a világegyetem keletkezéséről, hiszen a gyerek kérdései alapján mindennek szakkönyvekben, lexikonokban kellett utána járnia.
Reakciók a külvilágra Vegyük most sorra azokat a legfontosabb tulajdonságokat, amelyek ezeket a „különlegesen érzékeny” kisfiúkat és kislányokat – akiket tévesen minősítenek „szorongó”, „félénk” gyerekeknek – jellemzik. Természetesen nem ismerhetjük fel minden ilyen gyereken az alábbiakban felsorolt valamennyi tulajdonságot, de a szülő, aki ebben a témakörben érintett, minden bizonnyal rá fog ismerni gyermekére.
Az első tulajdonság, amit feltétlenül meg kell említenem: „az összerezzenési hajlam”; az érzékeny gyerekek – már csecsemőkorukban is megfigyelhetően – minden váratlan, a megszokottól intenzitásában vagy jellegében eltérő ingertől (hangoktól vagy zajoktól) „megijednek”, illetve ezekre összerezzenéssel reagálnak.
Már egy-másfél esztendős korukban megfigyelhető, hogy barátságos, finom korrekcióval jobban lehet hatni rájuk, mint a szigorú büntetéssel. A legújabb pszichofiziológiai vizsgálatok azt bizonyítják, hogy ezek a gyerekek a jutalomra, a dicséretre is érzékenyebbek az átlagosnál, ami azt jelenti, hogy a túl harsány elismerés éppen úgy zavarba ejtheti őket, mint a nyers tilalom, vagy elutasítás.
Szokatlan illatokra, erős fényre, vagy éppen a bőrfelületet érő bizonyos ingerekre különösen érzékenyen reagálnak. Vannak közöttük, akik már csecsemőkorukban elcsendesülnek, és feszülten figyelnek egy-egy Mozart-dallam megszólalásakor, mások – háromévesen – a naplementében gyönyörködnek a Balaton partján. Gyakran megfigyeltem, hogy egyes gyerekek csecsemőkori fényképeiken kizárólag behunyt szemmel, görcsösen összeszorított szemhéjjal láthatók: nyilván a vaku felvillanása „idegesítette” őket, és nagyon sok gyereket ismertem, aki bizonyos szövetből készült ruhadarabot képtelen volt viselni, mert „szúrta” őt, vagy a túlságosan testhez simuló holmi (pl. a zokni) okozott számára komoly gondot.
Gazdag fantázia Intuitív, befelé és belülről, nagyon mélyről – mondhatnám: ösztönösen – figyelő gyerekek, akik korukat messze meghaladóan éreznek rá a környezetükből érkező érzelmi üzenetekre; a helyiségben uralkodó rosszkedvet, „stressz-hangulatot” pillanatok alatt felfogják, és a maguk módján azonnal reagálnak is rá – a legtöbbször úgy, hogy visszahúzódnak saját „csigaházukba”.
Felszabadultan, elmélyülten és gazdag fantáziával játszanak – ha egyedül vannak! Társaságban visszahúzódóbbak, idegen környezetben pedig gyakran teljesen passzívakká válnak.
Gazdag érzelem- és gondolatvilág, mélyről fakadó érdeklődés jellemzi őket. Ezzel magyarázhatók különös, gondolkodásra késztető, gyakran zavarba ejtő kérdéseik is, melyekkel gyakran ostromolják a hozzájuk közelálló felnőtteket.
A pszichológiai tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a veleszületett, különös érzékenység kétségtelenül kapcsolatot mutat a később kibontakozó tehetséggel. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy George Washington, Albert Einstein vagy Leonardo da Vinci éppen ilyen gyerekek voltak.
Legközelebb arról írok: mit tegyen a szülő, ha elolvasván ezt a cikket a „félénk gyerekekről”, ráismer saját kislányára vagy kisfiára."
És hogyan kezeljük az ilyen gyermeket, hogyan viszonyuljunk hozzá, egy pár jótanács:
1. "Ne használja soha többé a „félénk” jelzôt gyermekére, hiszen ennek a minôsítésnek a mai világban negatív felhangjai vannak; valami fogyatékosságra utal, olyan magatartásra, ami a gyereket elônytelen színben tünteti fel kortársaihoz viszonyítva. Mondja inkább, hogy „óvatos”, „megfontolt”, „kicsit zárkózott”, esetleg: „tartózkodó”. Szerencsére nyelvünk elég gazdag ahhoz, hogy gyermekünk viselkedését ne olyan szavakkal jellemezzük, amelyek az alapvetô, veleszületett karaktervonást szégyellni való „magatartási hiba”-ként értelmezik.
2. Fogadja el, hogy gyermeke ilyen, mert türelmetlen próbálkozásai arra, hogy kisfia „félénkségén” változtasson, csak rontanak a helyzeten. Ha megengedi, hogy a gyerek a maga módján, a saját ritmusával éljen, ezzel a kiegyensúlyozott élethez nélkülözhetetlen önbizalmat biztosítja számára.
3. Igyekezzék megóvni gyermekét a szükségtelen és túlzott feszültségektôl, és keressen módokat a számára, amelyek segítik ôt „kimenekülni” a túlságosan is ingergazdag helyzetekbôl. Ne zsúfolja agyon gyermekét programokkal – inkább kevesebbet, mint többet tervezzen a számára – és gondoskodjék szünetekrôl, arról, hogy rendszeresen legyen idô a csendes, elmélyült, magányos tevékenységre.
4. Az érzékeny gyerek – mint említettem már – ragaszkodik ahhoz, amit megszokott, és – éppen belsô, érzelmi egyensúlyának védelmében – elzárkózik az újdonságok elôl. Gyakran tapasztalható, hogy nemcsak az ismeretlen emberektôl tart, de az új ízektôl, az új ruhadaraboktól, a megszokott környezet apró változásaitól is. Éppen ezért a szülônek folyamatos egyensúlyt kell biztosítania a gyermek érdekeinek – szándékainak – védelme, és az óvatos, mértéktartó „bökdösés” között. Nem törôdhet bele abba, hogy kisfia csak öt-hatféle ételt hajlandó elfogyasztani, de azt sem teheti meg, hogy az elutasított táplálékot beleerôszakolja gyermekébe, vagy éppen azt mondja: amíg meg nem eszed, nem kapsz semmit. Ehelyett finoman – és rendszeresen – kínálnia kell az új ízeket, és lehetôleg az egész családnak kell a gyerek elôtt jóízûen fogyasztania, remélve: egyszer mégiscsak megjön a „gusztusa”.
5. Mint említettem, a szülônek óvakodnia kell a nyers büntetésektôl és a harsány jutalmazásoktól is. Az érzékeny gyereket mindkettô zavarba hozza, kibillenti abból az érzelmi egyensúlyi állapotból, ami a világhoz fûzôdô pozitív kapcsolatának feltétele. A szelíd emlékeztetés és a békés elégedettség érzékeltetése általában hatékonyabb minden harsány szidalmazásnál, vagy éppen ujjongó dicséretnél.
6. Amint a gyerek óvodába, vagy iskolába kerül, nagyon fontosnak tartom, hogy a szülô tájékoztassa a nevelôt különösen érzékeny gyermeke temperamentumáról, és beszélje meg vele, hogyan kezelje a gyereket a feszültségekben óhatatlanul gazdag óvodai, iskolai csoporthelyzetekben.
A felsoroltak – pedig az élet ezeken kívül is nagyon sok probléma elé állítja a szülôt – jól mutatják: a helytelenül „félénk”-nek nevezett, valójában különösen érzékeny temperamentummal született gyermek nevelése talán a legösszetettebb, a legtöbb önuralmat igénylô szülôi feladat. Ugyanakkor – ezt nyugodtan állíthatom – az ilyen gyerek kibontakozó személyiségének értékei „meghálálják” az erôfeszítést."
